Sziasztok!
Ma,
a sok sulis bejegyzés után, végre-valahára egy könyvvel jöttem Nektek, amit a
napokban fejeztem be.
A
barátnőmmel könyvtárban voltunk, ahol két osztálytársunk ajánlott nekünk
könyveket, így lett mit olvasni. Én a hosszabbik kötetbe vágtam bele, mert a
fülszöveg alapján az fogott meg jobban.
Kezdjünk
is bele szerintem, mert hosszú lesz!
Fülszöveg:
„Rosie és Alex
jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az
iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még
nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni:
egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy
próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté
cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a
varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata
közepette is megmarad.
Több van-e
köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára
tennének-e mindent az igaz szerelemért?”
Mikor
elkezdtem olvasni, már az elején feltűnt, hogy nincsenek benne párbeszédek, se
leíró részek, hanem az egész könyv, levelezésekből áll.
Már az első
pár oldal után nagyon megtetszett a könyv, de igazán a negyede felé kezdett
ténylegesen érdekes lenni, amikor már két kiskamasz beszélget, vagyis chattel
egymással.
Cecelia nagyon
jól kitalálta és megfogalmazta a könyvet, ami egyszerű és fiatalos hangvitelű,
ugyanakkor az élet problémáit is az olvasó elé tárja, hiszen adott két fiatal,
akiket elszakít egymástól a sors, de mégis barátok maradnak. Mindkettőjüknek
megvan a saját terve, álma, de ahogy lenni szokott minden romantikus regényben
itt is sok a buktató.
Tetszett, hogy
nem ködösít, hanem a valóságot írja le, sokszor kegyetlenül és soha nem úgy
alakul Rosie élete, ahogy az olvasó azt várja. Komolyan, a közepénél már
szurkolni kezdtem, de aztán Cecelia más irányba terelte a történetet. Tetszett,
hogy annak ellenére, hogy felnőtteknek szól nem volt benne semmi olyan, amitől
egy gyerek ne olvashatná, vagy csak annyira minimális trágár szót használt,
hogy azt a gyerek úgy is hallja a szülőktől, vagy mástól.
Tetszett, hogy
már kiskoruktól „követhetjük” az életüket, ahol még általános iskolát kezdik és
„a könyv eleje tele van helyesírási hibákkal”. Persze, nem szó szerint kell ezt
venni, mivel két 7(!) éves levelezését olvashatjuk, ahol még nem tudnak
helyesen írni, de aztán pár oldal után már nagyobbak lesznek és megtanulnak
írni is. Nagyon sok humoros rész volt benne, ami nálam nagy pozitívum, mert nem
szeretem a letargikus történeteket (legalább is nem mindegyiket).
Maximum annyi
negatívumot tudok mondani a könyvre, hogy Rosie és Alex nagyon sokáig húzta az
időt kettőjükkel kapcsolatban. Sokszor a nyilvánvalót nem veszik észre, vagy
éppen nincs bátorságuk az előrelépéshez. Az elején még tetszett, hogy ennyire
nem mernek közeledni egymás felé, mivel barátok, de a végén kifejezetten
idegesített. Az írónő adhatott volna több egymással töltött évet nekik! Ami még
meghökkentett az, az idő múlása. Egy fejezet alatt akár 5 év is eltelt, ezért
nem mindenhol éreztem át a történetet, de Cecelia figyelt arra, hogy semmi
lényeges dolgot ne hagyjon ki. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy másképp hogyan
lehetett volna megoldani 40 évet, úgy, hogy ne vesszen el a történet
mondanivalója, de ne is legyen olyan vastag, mint az összes Harry Potter –
kötet összefogva.)
A könyvtárban
egy a képen látható példány volt meg, ezért a borító alapján tök másra
számítottam. Nem értem, hogy a világítótorony hogy jön egy levelezésekkel teli
könyvbe; szerintem jobban illett volna oda egy postaláda; de nem ez fogja
meghatározni, hogy milyen a könyv tartalma.
Így, a végén
csak annyit fűznék hozzá, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nagyon jó
könyv. Pontozni nem szeretnék, mert tuti lesz olyan, ami ennél jobb, viszont
ezt sem szeretném lepontozni.
Te olvastad
már? Ha igen, akkor mennyire tetszett? Ha, nem akkor belevágsz a 446 oldalba (ami
nem is tűnik olyan soknak)?
