Az
egyetem utolsó két szemeszterét online oktatásban töltöttem, Microsoft Teams
felületén államvizsgáztam. Friss diplomásként ültem otthon és gondolkodtam,
hogy most hogyan tovább. A még javában tomboló koronavírus-járvány kellős
közepén diplomával a kezemben otthon ültem és vártam a csodát, hiszen
pályakezdőként, tapasztalat nélkül a munkaerőpiacon elhelyezkedni szinte
lehetetlen, ha az ember nem akar a sokadik diplomás árufeltöltő vagy
McDonaldsban dolgozó lenni. Ne legyen félreértés, megértem azokat az embereket,
akiknek már ezek a munkák is hatalmas pénzügyi segítséget jelentenek, de én nem
akartam ezt. Úgy gondoltam és gondolom most is, hogy nem azért tanultam végig
az egész képzésem alatt, hogy ne használjam a diplomámat. Frissen végzett
szociális munkásként égett bennem a tettvágy, hogy segítsek hiszen tudtam, hogy
ebben a helyzetben, amikor ezrek veszítették el a munkahelyüket a járvány alatt
sokaknak szükség lenne egy szakemberre, aki tud valamilyen lehetőséget és
irányt mutatni. De sajnos én is ebbe a csapdába kerültem, munka nélkül voltam.
De
hogyan is néz ki az egyetem utáni élet? Kezdjük az elején.
2020.
márciusában jött a hidegzuhany, ugyanis kezdetét vette az országos zárlat.
Ekkor a hatodik félévemet kezdtem meg, az intenzíven egyetemen töltött időkből
az utolsó hónapok voltak ezek. Azt hittük csak egy hét, majd kettő, aztán
reménykedtünk, hogy talán csak egy hónap, de nem így lett. Az oktatókat és a
hallgatókat is nagy feladat elé állította, hogy nem látjuk egymást személyesen,
nem tudunk kötetlenül beszélni, mint korábban. Észben kellett tartani, hogy
melyik oktató melyik felületet preferálja, kinek hova és mikorra kell
elküldeni. Nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy az oktatók
végtelenül türelmesek és segítőkészek voltak, de hallottam az ellenkezőjéről
is. Mázlim volt a szakdolgozatommal is, mivel a kutatást még az év elején
elkészítettem, így engem nem érintett a zárlat ebből a szempontból, viszont a
diplomamunka megírását már igen. Rendkívül nehéz úgy konzultálni a
konzulenssel, hogy nem látod őt személyesen, nem tudsz bemenni és beszélni
vele, egyszerűen nem tudod olyan közvetlenül elmondani, hogy mi miért van a
dolgozatban, mintha mellette ülnél. Legalább is nekem nem ment. Rengeteget
csúsztam vele, nagyon sokat javítottam, de végül a határidőre kész lett.
A
nyári nyitás után reménykedtünk abban, hogy visszamehetünk. Bár ekkor nekem már
a gyakorlati félévem volt már csak hátra, ami azt jelentette, hogy havi egyszer
kellett ellátogatni az egyetemre. A gyakorlati helyem végig veszélyben volt,
ugyanis csak egy döntésen múlott, hogy mi lesz. Bukom a félévemet vagy
gördülékenyen minden a terv szerint halad. Megkönnyebbülni csak a gyakorlat
utolsó napján tudtam, amikor realizáltam, hogy vége. Megcsináltam.
De
csak ezután jött a fekete leves, ugyanis az államvizsga sem zajlódhatott le
személyesen. Otthon, teljesen egyedül, segítség nélkül készültem fel életem
legnagyobb vizsgájára. Persze, joggal lehetne azt mondani, hogy nem kell ezt
túldramatizálni, más is képes volt rá. Nem is sajnáltatni akarom magam, mert
tudom, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben lévők is, akik megcsinálták.
De mindig is maximalista voltam, aki a legjobbat akarja kihozni magából. És
most ott ültem egy olyan szituációban, ami teljesen új, váratlan és nem is
kellemes. Bevallom nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De lehetett volna
sokkal rosszabb is.
A
diplomaosztóra ünnepélyes keretek között került sor, amit a postással éltem
meg. Vagyis vele sem, mivel nem voltam otthon, amikor megérkezett. Rengeteg
diáktól hallottam, hogy nem volt utolsó osztálykirándulás, nem volt ballagás és
szalagavató. Nekem sem volt diplomaosztóm. Szerettem volna egy bekeretezett
fotót a diplomatalárban és szerettem volna eldobni a kalapomat, mint a
filmekben. De ez nem jött össze. Sajnálom nagyon és bánom is, hogy nem így
alakult, de az élet ment tovább.
Friss
diplomával álltam és vártam a csodát. Számtalan helyre beadtam az
önéletrajzomat és mentem interjúkra. Próbanapokat töltöttem el olyan helyeken,
ahova végül nem vettek fel. Mindenhol azzal érveltek, hogy túl fiatal vagyok,
nincs tapasztalatom. Bekerültem az ördögi körbe miszerint dolgoznom kell, hogy
tapasztalatom legyen, de nem vesznek fel, mert nincs tapasztalatom. Tudom, hogy
a szakterületemen emberek életéről kell döntenem és hatalmas a felelősség. De
ha nem alkalmaznak, soha nem lesz előnyöm. Végül több hónapnyi otthon töltött
idő után felvettek a jelenlegi munkahelyemre. Nem dolgozom a szakmámban és a
diplomámmal, de közelebb állok hozzá. Szeretem ezt a munkát, van benne kihívás,
de nem ez az álmom. Továbbra is segíteni szeretnék segíteni és dolgozni a
szakmámban, de amíg nincs tapasztalatom nem tudok a saját szakmámban
elhelyezkedni, amit éveken át tanultam. A járvány nekem is közbeszólt, a dolgok
nem a tereim szerint alakulnak, de nem keseredek el, továbbra is pozitív
maradok igyekszem a dolgok jó oldalát nézni, hiszen van, ha az élet egy kaput
becsuk előttem, akkor kinyit egy másikat. Meglehet, most még a szociális munka
területén látom magam, de egy idő múlva megfog valami más. Több lábon kell
állni az életben és igyekezni minél több tapasztalatot szerezni; csak így juthatunk
előre.
Neked
megnehezítette az életedet a járvány?
