Cecelia Ahern - Ahol a szivárvány véget ért

Sziasztok!

Ma, a sok sulis bejegyzés után, végre-valahára egy könyvvel jöttem Nektek, amit a napokban fejeztem be.

A barátnőmmel könyvtárban voltunk, ahol két osztálytársunk ajánlott nekünk könyveket, így lett mit olvasni. Én a hosszabbik kötetbe vágtam bele, mert a fülszöveg alapján az fogott meg jobban.

Kezdjünk is bele szerintem, mert hosszú lesz!

Fülszöveg:

„Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?”

Mikor elkezdtem olvasni, már az elején feltűnt, hogy nincsenek benne párbeszédek, se leíró részek, hanem az egész könyv, levelezésekből áll.

Már az első pár oldal után nagyon megtetszett a könyv, de igazán a negyede felé kezdett ténylegesen érdekes lenni, amikor már két kiskamasz beszélget, vagyis chattel egymással.

Cecelia nagyon jól kitalálta és megfogalmazta a könyvet, ami egyszerű és fiatalos hangvitelű, ugyanakkor az élet problémáit is az olvasó elé tárja, hiszen adott két fiatal, akiket elszakít egymástól a sors, de mégis barátok maradnak. Mindkettőjüknek megvan a saját terve, álma, de ahogy lenni szokott minden romantikus regényben itt is sok a buktató.

Tetszett, hogy nem ködösít, hanem a valóságot írja le, sokszor kegyetlenül és soha nem úgy alakul Rosie élete, ahogy az olvasó azt várja. Komolyan, a közepénél már szurkolni kezdtem, de aztán Cecelia más irányba terelte a történetet. Tetszett, hogy annak ellenére, hogy felnőtteknek szól nem volt benne semmi olyan, amitől egy gyerek ne olvashatná, vagy csak annyira minimális trágár szót használt, hogy azt a gyerek úgy is hallja a szülőktől, vagy mástól. 

Tetszett, hogy már kiskoruktól „követhetjük” az életüket, ahol még általános iskolát kezdik és „a könyv eleje tele van helyesírási hibákkal”. Persze, nem szó szerint kell ezt venni, mivel két 7(!) éves levelezését olvashatjuk, ahol még nem tudnak helyesen írni, de aztán pár oldal után már nagyobbak lesznek és megtanulnak írni is. Nagyon sok humoros rész volt benne, ami nálam nagy pozitívum, mert nem szeretem a letargikus történeteket (legalább is nem mindegyiket).

Maximum annyi negatívumot tudok mondani a könyvre, hogy Rosie és Alex nagyon sokáig húzta az időt kettőjükkel kapcsolatban. Sokszor a nyilvánvalót nem veszik észre, vagy éppen nincs bátorságuk az előrelépéshez. Az elején még tetszett, hogy ennyire nem mernek közeledni egymás felé, mivel barátok, de a végén kifejezetten idegesített. Az írónő adhatott volna több egymással töltött évet nekik! Ami még meghökkentett az, az idő múlása. Egy fejezet alatt akár 5 év is eltelt, ezért nem mindenhol éreztem át a történetet, de Cecelia figyelt arra, hogy semmi lényeges dolgot ne hagyjon ki. (Mondjuk, azt nem tudom, hogy másképp hogyan lehetett volna megoldani 40 évet, úgy, hogy ne vesszen el a történet mondanivalója, de ne is legyen olyan vastag, mint az összes Harry Potter – kötet összefogva.)

A könyvtárban egy a képen látható példány volt meg, ezért a borító alapján tök másra számítottam. Nem értem, hogy a világítótorony hogy jön egy levelezésekkel teli könyvbe; szerintem jobban illett volna oda egy postaláda; de nem ez fogja meghatározni, hogy milyen a könyv tartalma.

Így, a végén csak annyit fűznék hozzá, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nagyon jó könyv. Pontozni nem szeretnék, mert tuti lesz olyan, ami ennél jobb, viszont ezt sem szeretném lepontozni.

Te olvastad már? Ha igen, akkor mennyire tetszett? Ha, nem akkor belevágsz a 446 oldalba (ami nem is tűnik olyan soknak)?